Elmétlen nyomások közt összeroppanok
Álmaimon kívül csak romba omlok
Ugyan állandóan több leszek
Tudásom végül a talajba megy
Nem őrzöm, nem adom tovább az életet
Nem csinálok ide magamból még egyet
Addig építem életem, amíg én akarom
Tagadok, hiszen ember vagyok
Itt többé nem maradok, nesztelenül tovamúlok
A szürkeségen túl talán megtalálom a holnapot
Majd földnek adom magam, ha másnak már nem kellek
Indulok, nem tudom, hová, csak az alkonyatba tűnök